www.evangluth.ro

Zsinat 1. ülésszak, 1. ülés, 2007. szeptember 7-8, Kolozsvár

Egyház a változó társadalomban

Püspöki expozé

„Olyan helyen élünk, amely az idők kezdete óta a fő európai ütközőpontja volt minden lehetséges érdeknek, politikai, katonai, vallási vagy kulturális természetű inváziónak és befolyásnak. Kelet és Nyugat, Észak és Dél szellemi és spirituális áramlatai – akár katolikus, akár protestáns, akár felvilágosult, akár romantikus eredetűek is – mind összetorlódtak itt és egyetlen hatalmas katlanban bugyborékoltak.”
(V. Havel: Summer Meditations, New York: Alfréd a. Knopf, 1992, 125 – 126.).

Havel mindebből, sajátos sorsot következtet Közép–Európa, sőt egész Európa számára:
„Ma, történelmében, első ízben, van reális lehetősége ennek a kontinensnek arra, hogy az „egységes sokféleségben” elv alapján váljék egyetlen nagy társadalommá” (Uo.)

Ha Havelt idézve mai beszámolót azzal kezdem, hogy tulajdonképpen az egész világ, a „globális falu” mély válságban van, mindjárt első kijelentésemben egy mindnyájunk által jól ismert klisét ismételtem meg. Ha ezt a gondolatot ott folytatnám, hogy a nagy világválságon belül, Közép- és Kelet-Európa néhány sajátos válságtünetet is hordoz, akkor sem mondtam semmi újat. Tény, hogy közös felismeréssé és általános szemponttá vált egy specifikus kelet-európai válságtudat. Sokan különböző aspektusból diagnosztizálják a helyzetet, de lényegében ugyanarról a jelenségről szolnak. Beszélünk egy általános átmenetről, aminek nem látjuk a végét, beszélünk értékvesztésről, értelemvesztésről, beszélünk lelki, spirituális vákuumról, etikai relativizmusról, az archaikus, megszokott struktúrák térvesztéséről, szeretet és közösséghiányról és nem utolsósorban kommunikációs rövidzárlatról.

Az 1988-1990 között lezajlott rendkívül gyors rendszerváltás egész Kelet-Európai térségünket váratlan hirtelenséggel és felkészületlenül érte. Hamar kiderült az is, hogy a két év alatt lezajlott radikális változások nem jelentenek egy befejezett, megoldott, véglegesen lezárt folyamatot, hanem egy még hosszan tartó, de pozitív tendenciájú történelmi folyamatnak a kezdetét. A jelenben is zajló, komplex történések mögött olyan hatások, olyan társadalmi, politikai, gazdasági mechanizmusok, együtthatók lépnek színre, melyek mentalitást, életmódot, vallást, kultúrát, gazdaságot, politikát, egyszóval az élet minden területét meghatározzák, alakítják, formálják.

A mai ember hirtelen megszámlálhatatlan új jelenséggel találja magát szemben, olyan folyamatokkal, struktúrákkal, eszközökkel kell megbarátkoznia, amelyek az elmúlt évtizedekben nem voltak számára ismertek és hozzáférhetők. Olyan ütemben változott az egész térség arculata, a társadalmi környezet, a technikai civilizáció, az infrastruktúra, az életmód és a mentalitás, hogy nagyon sok ember számára teljesen lehetetlenné vált ezeket az új dolgokat, fogalmakat, jelenségeket elsajátítani, feldolgozni, használhatóvá tenni.
Heinz Zahrt „Mire jó a keresztyénség?” című könyvének zárófejezetében olvashatjuk: (236 o.) „A keresztyének azonban egyre inkább kisebbséggé válnak a társadalomban. Amikor Dietrich Bonhoefer 1944-ben, a börtönben azt írja, hogy a keresztyének dolga hosszú időre halk és rejtett lesz, akkor ezzel egy hosszú lejáratú, de még ma is érvényben levő jóslatot mondott. Számunkra ez a jóslat lejárat nélküli: a keresztyének dolga örökre halk és rejtett lesz. A keresztyének a világban csak egy kisebbséget fognak képezni, az egyház pedig csak diaszpórában lesz.
Létszámuk csökkenésével szembesülve a keresztyének szívesen vigasztalják magukat a „kicsiny sereg”, a „föld sója”, az „alkotó kisebbség” és a „csipet fahéj” képével. Mindezeknek a szavaknak és képeknek azonban csak akkor van létjogosultságuk, ha nem önsajnálattal vagy felfuvalkodottsággal idézik őket… Amitől jobban tartunk a kereszyének számának csökkenésénél, az a szubsztanciájuk eltűnése ” (Heinz Zahrt „Mire jó a keresztyénség?” – fordítás, Luther Kiadó, Budapest, 2002 – Wozu ist das Christentum gut?, München, 1972)

Itt csupán két dolgot szeretnék kiemelni ami témánk feldolgozásánál segít.

Egyik: „A keresztyének a világban csak egy kisebbséget fognak képezni, az egyház pedig csak diaszpórában lesz” – annyiban értek egyet Zahrt mondatával, hogy a jövő időt elhagynám és kérdőjellel ellátva, kibővíteném, hogy – a keresztyénség mindig is kisebbség volt a világban és mindig is diaszpórában élt, még akkor is amikor a társadalmat, vagy az adott történelmi korszakot a keresztyén név fémjelezte.

Másik: a keresztyénség szubsztanciájának eltűnése mint veszély megjelölése igazolja számomra azt a meglátásomat, hogy ez a szubsztancia (lényeg) –vesztés a fő oka annak, hogy az Egyház, annak élete, munkája, társadalmi relevanciája, mindenfajta életmegnyilvánulása  ott van ahol van ma. A lényegvesztés mindig egyenes út a talajvesztéshez, az identitásvesztéshez, az összezsugorodáshoz. Mi a lényeg? Hogyan tudjuk a legérthetőbben és a legcélravezetőbben kifejezni (kommunikálni) a XXI századi ember számára ezt a lényeget?

Minden misszió apriorija, alapkérdése a szubsztancia, az üzenet tartalma kell legyen! (Engedjétek meg, hogy javasoljam ezt továbbgondolásra, vitára.)

Németh Géza református teológus írja „Diagnózis című tanulmánya bevezetőjében: „Ha mindezt egyetlen képbe kísérelnénk meg összefoglalni, akkor azt kellene mondanunk? – a Centrum elvesztése révén atomizálódunk, s a szertehullott „részek” önmagukban értelmetlenekké váltak.
A keresztyénég tud a Centrumról. De ezen a talajon a Centrum nem ami, hanem kizárólagos Aki. Az a bajunk, hogy elvesztettük életünkből azt, Aki a Centruma szívünknek, az emberi közösségnek, a világegyetemnek, egyetemesen, kizárólag és egyidejűleg.”
(cit. „Hidak és Torlaszok” – Németh Géza, Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Bp. 2000. 400)

Vallásosság és Spirituális a változó társadalomban

Anélkül, hogy a részletekbe belebonyolódnék, el kell ismernem, hogy mind a vallás, mind a spiritualitás (magyarul lelkiség) kifejezések, eléggé nehezen definiálható fogalmaink közé tartoznak. Nagyjából általánosan elfogadott meghatározás (persze ez is, mint bármi, vitatható) a vallás a spiritualitás a hitélettel, a hit megélésével, az ember transzcendencia igényével és keresésével kapcsolatos fogalmat jelöli.

Anselmus mondja: Qui non credit, non experietur et qui non experietus fuerit, non intelliget, - azaz „aki nem hisz nem fog tapasztalni, és aki nem tapasztal, az nem ért meg semmit” (Canterb Anselmus 1032 – 1109)
Ez a kijelentés arra hívja fel a figyelmünket, hogy hitünk alapjaiban határozza meg életünket, világszemléletünket, értékítéletünket, döntéseinket és nem utolsósorban viszonyulásunkat Istenhez és az embertárshoz. A spiritualitás, a vallás olyan emberi megtapasztalás, olyan alapvető lelki élmény, ami meghatározza tehát teljes személyiségünket, teljes emberi egzisztenciánkat.

A 20.-21. századi kommunikáció – technikai fejlődés hatására a világ vallási és kultúrkörei drámai módon elkezdtek közeledni egymáshoz. Az információs forradalomnak és egyáltalán a globalizációs trendnek köszönhetően a mai emberek lényegesen többet tudnak távoli civilizációkról, kultúrákról, vagy éppen vallásokról mint 50 vagy 100 évvel ezelőtt. A nagyarányú bevándorlás a nyugat-európai országokba, a 40 évig szinte hermetikusan elzárt kelet-európai határok megnyitása által nagyon különböző kultúrájú és vallású emberek kerültek és kerülnek egymással kapcsolatba. Mi itt élő keresztyének, szűkítve a kört, kelet-közép európai lutheránusok nemcsak más nyelvekkel, életstílusokkal, szokásokkal és gondolkodásmódokkal ismerkedtünk meg, hanem egészen más vallásokkal, vallási rendszerekkel és gyakorlatokkal is. Tény, hogy az utóbbi évtizedekben az európai gondolkodás és életmód átalakulásokon ment keresztül. Amikor vallásokat említek, akkor nemcsak az ökumené hatására egymáshoz közeledő keresztyén felekezetekre, mozgalmakra, ébredési hullámokra gondolok, hanem a keresztyénségtől tejesen eltérő régi vagy új vallásokra, amelyekkel akarva, akaratlanul is kapcsolatba kerültünk.

Említettem, hogy az egész világ egy mély krízisperiódust él át, és Német Gézára hivatkozva azt mondtam, hogy ennek a válságnak legelső sorban spirituális oka van. Azt is azonban észre kell venni, hogy az utóbbi egy – két évtizedben - minden negatív jóslás ellenére, hogy a vallás meghal, kipusztul az emberi tudatból – a vallás, a spiritualitás iránti érdeklődés, az emberek transzcendencia éhsége a reneszánszát éli. Jürgen Habermas már a „posztszekularizmus” korát említi egy 2002-ben elhangzott beszédében, azaz a vallásnélküliség korának végét (legalábbis az én olvasatomban). Látható tehát, hogy ez a spiritualitás, a transzcendencia, az Isten iránt megnövekedett érdeklődés, amely a XXI. század emberét jellemzi, egy eléggé kritikus történelmi kontextusban született. A 21. század embere, egy mélyreható és minden területen jelentkező, kollektív és egyéni válságban él. De éppen ebben a krízishelyzetben az ember figyelme ösztönösen a lelki, a spirituális, a végső határkérdések felé irányul. Ki vagyok én? Honnan jöttem? Miért vagyunk a világon? Mi az életünk értelme? Van-e valami rajtunk kívüli értelme a létnek?

A válság lényege Tillichel szólva, hogy a mai ember elveszítette a „mélység dimenzióját” – ami lefordítva azt jelenti az, ami életben a meghatározó, felülről jövő transzcendens – isteni dimenziót, azt, ami az életet, a világegyetemet, az egész létezést áthatja, átjárja, értelmet és célt adva neki. A modern ember spirituális krízise, hogy elveszítette a vertikális meghatározottságot és elveszítette a választ arra a legfontosabb kérdésre, hogy mi az élet értelme.

Klaus Douglas írja:
„Nem véletlen, hogy a spiritualitás fogalma éppen egy olyan korban vált fontossá, amelyben kultúrkörünk emberét egyre inkább fenyegeti a veszély, hogy külső és külsődleges dolgok rabjává legyen. Olyan korban, amelyben újra igazolódik a bibliai igazság, hogy nem csak kenyérrel él az ember. Egyre többen érzik maguktól idegennek és szemlélik kritikusan az olyan világnézeti irányokat, amelyek szerint az anyagi biztonság, a külső státus és a vágyak gyors kielégítése a legfőbb érték. Éppen ezért kétségbeesve keresik a dolgok belső értelmét, amelyet szembeállíthatnak a mai kor általánosan elterjedt technikai – racionális gondolkodásmódjával. (Klaus Douglas „Az új reformáció”).

Romániában és Erdélyben a kulturális és vallási pluralizmus által jelölt jelenség, Nyugat-Európához képest több évtizedes késéssel jelentkezett. Ennek első jelei kizárólag a 90-es évek elejétől kezdtek mutatkozni, egyre nagyobb intenzitással. Ide tartozik az is, hogy a kommunista blokk országain belül is, a Ceauşescu által kiépített zárt rendszer égy idői fáziseltolódásban volt. Amíg pl. Magyarországon a hetvenes évek végétől érezhető volt egy bizonyos politikai olvadás, egy minimális, megengedett pluralizmus jelentkezése, addig éppen a 70-es évek végétől Romániában a rendszer egyre zártabbá vált és egyre inkább igyekezett ellenőrzése alá vonni egyebek mellett a vallásos életet, az egyházak tevékenységét is. A gazdasági – politikai lemaradáson túl, egyre inkább korlátozni próbálták az egyházak tevékenységét, mozgásterét. Pl. hatósági eszközökkel tiltották az ifjúsági munkát, az egyházak diakóniai, missziói, oktatási tevékenységét, vagy egyszerűen durva fizikai beavatkozással megszűntettek vallási mozgalmakat, spirituális közösségeket.
Ez azonban kétélű dolognak bizonyult, egyrészt tényleg bénították egyházaink munkáját, drasztikusan korlátozták a gyülekezeti élet kibontakozását, másrészt növelték a belső ellenállást, a kohéziót és az összetartozást közösségeinkben. Akaratlanul is hozzájárultak a hitéletünk növekedéséhez – itt nagy szerepet játszott az üldözöttek, elnyomottak iránti szimpátia és tisztelet – és egységünk megőrzése érdekében megvédték a destruktív szekták támadásától.
Igaz, hogy éppen az elszigeteltség, a korlátozott mozgástér miatt ért bennünket nemcsak váratlanul de felkészületlenül is a rendszerváltás és ezt követően az új vallások, ideológiák, mozgalmak megjelenése.
Egyik ilyen konkrét példa, hogy a megjelenő karizmatikus mozgalmakkal szemben, vagy bármilyen szokatlan ébredési kísérlettel szemben érzéketlenek, felkészületlenek voltunk, és hiányzott belőlünk mindenféle receptivitás és képtelenek voltunk bármilyen konstruktív dialógusra. Igyekeztünk egy vélt vagy valós Lutheri tradíció elefántcsonttornyába bezárkózni.
Egy tény, a 90-es évek elejétől egyre több új egyház, vallási mozgalom, vallási közösség alakult meg országunkban, kezdve a nagy világvallásoktól, az ún. kisegyházakig, szektákig, alternatív vallási mozgalmakig.

Az utóbbi időben Románia, ezen belül Erdély vallási térképét teljesen átrajzolták. Néhány konkrét példa erre: a közel 200.000 lelket számláló szász evangélikus egyház két évtized alatt, a német kivándorlás hatására 15.000-re zsugorodott.
Megjelentek az addig teljesen ismeretlen vallások, szekták; a moonisták, karizmatikusok, a mormonok, próbálkoztak a metodisták is, nagyon kevés sikerrel.
Jelentősebb sikereket könyveltek el a San Myung Mun (Moon – szekta) követői, akik különböző megnevezés alatt végzik „áldásos” tevékenységüket, a Krisnások, a Sátánisták, a Gottfried Holic által létrehozott szekta, és nagyon divatosak lettek a joga és annak iskolái, valamint a különböző keleti vallások. Ezekre leginkább a nagyvárosok ifjúsága lett fogékony.

A legnagyobb sikert azonban a jóslással, mágiával, horoszkóppal, igézéssel, szellemidézéssel foglalkozó okkult mozgalmak érték el. Ennek részben az a magyarázata, hogy az okkultizmus nagyon jól megfér az orthodox gyakorlattal, és nem kér a maga számára feltétlen, exkluzív lojalitást, sőt keresztyénnek és orthodoxnak defineálja magát, gyakran ennek leple alatt tevékenykedik. (Egyébként az orthodox papok és szerzetesek is űznek furcsa okkult praktikákat.)
Tisztában vagyunk azzal, hogy a jövőben így vagy úgy de nekünk is szembe kell néznünk ilyen vagy hasonló jelenségekkel.
Túl a jó vagy negatív hatásokon én személy szerint is fontosnak tartom, hogy a hazai köztudatban egyre nagyobb teret nyer a pluralizmus ténye, vagyis az a társadalmi jelenség, hogy a különböző vallások követői, hívei szabadon gyakorolhatják hitüket, hallathatják hangjukat és elvileg, kevésbé gyakorlatilag egyenlő joggal vállalhatnak közszereplést, valamint törvény szavatolja vallásgyakorlati jogukat.

Jelenkorunk tömegkommunikációs és multikulturális világa kikerülhetetlenül szembesít bennünket a vallási pluralizmussal és a sok egymástól eltérő végső válasszal és spirituális gyakorlattal.
A mai helyzetben itt Romániában is a teológia, az egyház nem teheti meg, hogy nem reagál ezekre a jelenségekre.

Kihívás és útkeresés

Fontosnak tartanám megemlíteni, hogy Románia társadalma a közép-európai szomszédrégióhoz képest sokkal kevésbé szekularizált. A legújabb statisztikai felmérések szerint a lakosság 95%-a valamilyen szinten vallásosnak mondja magát, és több mint 90%- a nyilatkozott felekezeti hovatartozásáról, tehát valamelyik egyház tagja, (16 elismert felekezet van és számtalan vallásos szervezet) és a legnépszerűbb intézmény a lakosság szemében az Egyház.
Egyházunkra a RELE-ra az új vallási mozgalmak, illetve szekták tevékenysége egyelőre úgy látjuk nem jelent közvetlen veszélyt, vagy jobban mondva nem gyakorol közvetlen hatást. Bizonyára vannak egyéni esetek, de nincsen tömegjelenség megnyilvánulása. Ennek szerintem több oka van, az egyik fontos oka az, hogy a lutheránusok és a reformátusok Romániában mind nyelvi, etnikai, mind felekezeti szempontból kisebbség.  Egy kisebbségben sokkal erősebb a kohézió, az összetartozás, az identitástudat.

Számunkra az egyházunk nemcsak egy lelki, vallási közösség ahol az igét hirdetik , kiszolgáltatják a szentségeket és megélik a lelki közösséget, hanem ennél lényegesen több, ez a mi identitásunk (nyelvi, kulturális, társadalmi) egyik alapja. Itt éljük meg magyar, szlovák vagy német lutheri, kálvini identitásunkat, ami a kisebbségi sorshelyzetben rendkívüli súlyt kap, tehát az egyház és az egyén kapcsolata nagyon komplex.
Egy másik ok, hogy az erdélyi társadalom, - itt nemcsak az erdélyi románságra, hanem a több mint 1,5 milliós magyar közösségre is gondolok – lényegesen zártabb és konzervatívabb, mint pl. a cseh vagy a magyarországi társadalom. Sokkal nehezebben fogad be új eszméket és divathullámokat. Vannak gyors felületi változások, ebben tényleg „globalizálódunk” (ruházati-, életmóddivat, kommunikáció, mobilitás) de lelki, spirituális, kulturális téren nem történtek megrázkódtató, mélyreható változások. Egy harmadik ok, hogy gyülekezeteinkben egyelőre még eléggé erős a népegyházi karakter és eleven a tradíció. Gyermekeinket szinte 100%-ban megkereszteljük, megkonfirmáljuk. A legtöbb esküvő és temetés is egyházi szertartás keretében történik és a nagyünnepeken tömve a templomok, és valamennyi hívünk megfizeti a minimális egyházfenntartási járulékát. Kérdés, hogy még meddig?
E felsorolt tények ellenére sem mondhatom, hogy az Erdélyi Evangélikus – Lutheránus Egyházban minden OK., hogy rózsás a helyzet, hogy elégedetten hátradőlhetünk, mert a Lélek áldása árad, élő és dinamikusan növekedő egyház lennénk.

A mi egyházunk fő betegsége a stagnálás és a langyosság. A világ pedig egyre gyorsabban változik és az egész Európa, ezen belül Erdély is nemcsak az áruk globális piacává, hanem a szellemi, spirituális termékek szupermarketévé válik.
Óriási lesz a kínálat és nem mindegy, hogy mi milyen minőséget, milyen csomagolásban kínálunk. Rossz minőségű, bóvli árut, olcsó holmit semmiképpen sem szabad kivinni erre a piacra. Nagy veszélyt jelent azonban, az ún. „igénytelen tömegárú”, az olcsó és a rossz minőség.

Egyházunknak, de talán az egész európai lutheranizmusnak, beleértve az LVSZ-t is egyik fő betegsége az, hogy erősen bürokratikus szerkezetté lett, mindent a pénz, a költségvetés, a profizmus, a bürokratikus kultúra határoz meg. Lelketlenné és személytelenné váltunk, márpedig az Egyház élő organizmus és nem csupán organizáció kellene legyen.
Az Egyházat, írja Douglas - „Túl erősen tartja fogva a struktúrák, rendelkezések és hagyományok sűrű bozótja, amely a múltat akarja megőrizni ahelyett, hogy a jövőt alakítaná, azaz inkább törekszik az egyház intézményrendszerének megőrzésére, mint valódi közelségre az emberekkel.”
(Klaus Douglas „Az új reformáció”).

Egy másik gondunk, hogy igencsak teoretikus intézménnyé lettünk, mindent nagyon pontosan defineálni akarunk, mindig figyelünk és vigyázunk arra, hogy teológiailag, intellektuálisan korrektül fogalmazzunk. Millió nyilatkozatot publikálunk, csak azt nem vesszük észre, hogy az élő igehirdetés, az aktív, élő kommunikáció helyett a szószékről, és lelki beszélgetések során teoretizáló kliséket, közhelyeket vágunk az emberek fejéhez, erre nem vevő a mai ember.
Ez csupán néhány olyan tény, amiről mint nagyon aktuális kihívásokról beszélni kell, sőt tenni kell, mert ez az a pont, ahol a jelentkező új vallási mozgalmak hiánypótlóként fellépnek.
Az új vallási mozgalmak, a karizmatikus megújulás törekvések minden esetre tettre kell késztessenek bennünket. A helyzetelemzés és a kritikus önismeret elmélyítése csupán az első lépés, ennél sürgősen tovább kell lépni.

Szerintem a legfontosabb, hogy a külső megújulási szándéknak, a külső megújító hatásoknak találkozniuk kell a mi belső megújulási igényünkkel. Nem elég ma már megállapítani azt, hogy a történelmi protestantizmus „relevancia és identitáskrízisben” szenved, agonizál, és azt, hogy ez pontosan mit jelent, hanem el kell indulni a megújulás az ún. új konkrét reformáció útján.

Tökéletesen egyetértek Klaus Douglas –al aki ezt írja:
„A reform valamilyen meglévő állapot kisebb vagy nagyobb mértékű javítását jelenti. A reform általában egy nagyobb, komplex rendszer valamely részterületét érinti.(…)
Más a helyzet reformációval: ennek esetében nem fokozatos kiigazítás történik, hanem a fennálló viszonyok alapvető megváltoztatása. A reformáció nem valamely részterületet érint – legyen az bármilyen nagy kiterjedésű -, hanem magát a rendszert. (…)
Puszta reformok nem biztosítják tovább élésünket, csak elhalásunkat késleltetik. Nem csupán megújulásra van immár szükségünk, hanem valami sokkal alapvetőbb fordulatra, egyfajta meghalásra és újjászületésre. Ez idő szerint az egyház új formája kialakulásának szülési fájdalmai közepette élünk. És ezek a fájdalmak csak növekedni fognak.
Lesznek olyanok, akik fülének mindez ijesztően hangzik. De szembe kell néznünk vele, hogy ez az egyház nem fogja túlélni a következő harminc évet, ha nem hajlandó döntő változások vállalására (…).
Az egyházatyák egy szép szimbólumot használtak ebben az összefüggésben: amiként a Hold éjjel felveszi magába a Nap fényét, és kisugározza az éjszakába, úgy kell az egyháznak a világ éjjelében magába szívnia és tovább árasztania Krisztus világosságát. A Hold azonban erre csak úgy képes, hogy az idő ritmusának engedve újra meg újra meghal, a telihold állapotából belefogyatkozik a sötétségbe, hogy azután megújulva és ismét sugárzásra képesen fejtse ki hatását a világban. Ugyanígy kell az idők folyamán az egyháznak is újra meg újra elfogyatkoznia és mindenkori történeti formáját elveszítve meghalnia, hogy a maga idejében nagy erővel legyen képes Krisztus világosságát a világba árasztani”.

Kétségtelen tény, hogy a RELE-nak mint minden történelmi protestáns egyháznak a XXI században óriási szüksége van a Szentlélek megújító, újjáteremtő erejére. Erre különösen a Karizmatikus mozgalmak hívják fel figyelmünket. Ha valakit Isten Lelke megragad, akkor az mozgásba jön és telje lénye, teljes egzisztenciája része lesz ennek a mozgásnak. A Lélek által létrehozott hit, a Lélek által inspirált élet, világot alakító tényező. A Szentlélek azért szólít meg egyes embereket, hogy általuk megszólítson másokat is. A Lélek új feladatokat de a feladatokhoz adományokat, karizmákat is ad azért, hogy épüljön az Egyház a Krisztus Teste.

I. tétel: Az Egyház mint missziói közösség

Az egyház benne él a világban, a társadalomban, a történelemben egyszerre része és alakítója annak. Az Egyháznak lényegénél fogva missziós küldetése van. Isten Élő Igéje, Krisztusnak rendelése szerint az Egyháznak ki kell lépnie a világba, az emberekkel kell találkoznia, de ott, ahol azok vannak, a saját társadalmi – kulturális azonosságukban.
Kétségtelen, hogy az utóbbi évek radikális politikai és társadalmi változásainak, amit a modern Európa „legnagyobb kulturális forradalmának” is nevezhetünk, megoldatlan kérdései, egyensúlykeresése valóságos kihívást jelentenek a keresztyén egyházak számára is. Ennek a kihívásnak hiteles és helyes megválaszolása, valamint az Egyház identitásának és történelmi szerepének meghatározása ebben a változó világban, teológiai vizsgálódásunk és kutatásunk legfőbb feladata kell legyen a XXI. század, a harmadik évezred küszöbén.
Minden korszakban fontossá válik az Egyház számára, hogy az adott történelmi helyzetben, saját lényegét és feladatait meghatározza, hogy világosan felismerje helyét és szerepét abban a társadalomban, abban a kultúrában és civilizációban, melyben él és működik, mint Krisztus élő-organizmusa, és amelyben eleget kell tennie annak a küldetésnek, melyet maga Isten bízott rá.

„Az egyház nem önmagáért van. Létének értelme és célja nem önmaga. Jézus azért hozta létre, hogy az Isten szeretetéről szóló üzenetet közvetítse kora emberének, gyógyítva és megváltoztatva az embert. Ő maga is ezt tette, az egyház célja és megbízatása pedig az, hogy az ő küldetését, „misszióját” folytassa. Az olyan egyház, amely nem akar missziói egyház lenni, megtagadja a Jézustól kapott küldetését, s ezért léte elveszíti jogosultságát...
Európában, siralmas állapotban van a keresztyénség. Csak nagyon kevés érezhető abból a dinamikából és „ragályos” lelkesedésből, amely az első keresztyéneket jellemezte. Ellenkezőleg: a fejlődés mai iránya ennek éppen a fordítottja. Az egyház egyre és egyre csak veszít „piaci részesedéséből” az egyéb vallási kínálatok mellett. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy gyülekezeteink a legtöbb ember számára ma semmilyen vonzerőt nem sugároznak magukból. Még ha keresnek is életük számára más megoldásokat, az, amit az egyház kínál, legtöbbjük számára nem jelent alternatívát. A másik ok, hogy ma a legtöbb gyülekezet önértelmezéséből megdöbbentően hiányzik a missziói szemlélet. Az olyan egyház viszont, amely lemond a misszióról és az evangelizációról, nem veszi komolyan sem az üzenetet, sem az embert, amely, és aki rábízatott. Ezzel viszont végső soron önmagát ítéli halálra...
Másként fogalmazva: a legnagyobb gond, amelynek ma foglalkoztatnia kellene bennünket, az, hogy miként válhatna Jézus odaadó követőjévé az a sok ember, aki ma távolságot tart Istentől, a hittől és a gyülekezettől.” (Klaus Douglas „Az új reformáció”).

A dolog ott kezdődik el, hogy azok, akiket megszólít, megragad Isten Élő Igéje, azok többé már nem tudnak némák maradni, szólniuk, beszélniük kell, a tanúságtétel számukra ellenállhatatlan belső kényszerré válik. A lényünk legmélyét érintő megtapasztalást, ezt a nagy emberi kalandot, amikor Isten megragadja életünket, valamilyen formában ki kell mondani, tovább kell adni, egyébként erre kényszerít a hit logikája és természete is: „mert ha az evangéliumot hirdetem, azzal nincs mit dicsekednem, mivel kényszer nehezedik rám. Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot” (1Kor 9,16).

Ismerjük, hogy földi pályafutásának végén Jézus nagyon határozottan szól a misszióról, a tanítványi küldetésről. A feltámadás eseménye után, az azt követő találkozások során Jézus utolsó szava szintén ez az elküldés, kiküldés tanúságtételre, azaz a missziói parancs.
A feltámadott Krisztussal való találkozás akkor is, ma is missziói küldetést jelent.

„Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik” (Mk 16: 15-16).

„Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28:19-20).

„Akkor megnyitotta értelmüket, hogy értsék az Írásokat, és így szólt nekik: Így van megírva: a Krisztusnak szenvednie kell, de a harmadik napon fel kell támadnia a halottak közül, és hirdetnie kell az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között, Jeruzsálemtől kezdve. Ti vagytok erre a tanúk.” (Lk 24: 45-48)

Az evangélium, az örömhír nem válhat egy kiválasztott csoport tulajdonává, mert csak akkor lesz az ami, ha eljut az egész emberiséghez. Az első szó, amit meg kell hallanunk, ami el kell hangozzék ma is az Egyházban az, hogy „menj” és csak azután, hogy „gyere”. Az Egyház ebben a kettős mozgásban valósítja meg önmagát, hivatását – egyrészt ott van, hogy mennie kell, hogy bizonyságot tegyen Jézus Krisztusról az Evangéliumról, másrészt az Egyház népe eljön, összegyülekezik, hogy hálát adjon Istennek, és megélje a Krisztusban kapott közösséget, a Lélek egységét. Isten akarata, hogy az üdvösség üzenetét mindenüvé elvigyék, az Egyházat Isten misszionálta, Ő küldte.

II. tétel: A Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház mai kontextualitása

A Romániai Evangélikus – Lutheránus Egyházat úgy határozhatnám meg: annak ellenére, hogy többszörösen kisebbségi egyház, (etnikailag, felekezetileg) szórványegyház, egyszerre Hitvalló és Népegyház is. Ez a két megnevezés, az egyház empirikus, történelemben megjelenő formájára utal, nem tartozik az egyház belső, változhatatlan ismertető jegyei közé. A reformáció meghatározása erre nézve világos és egyértelmű – Notae Ecclesiae – Augustana VII.
A hitvalló és a népegyház fogalmai, meglátásom szerint nem zárják ki feltétlenül egymást, inkább egyfajta dialektikus, komplementáris egységet képeznek, ezért nem szerencsés dolog e kettő éles szembeállítása sem. Vannak történelmi kontextusok, amelyek hol egyik, hol másik formát részesítik előnyben. De a döntő az, hogy az Egyház miként tudja hirdetni és megélni tiszta lelkiismerettel azt az igazságot, amit Istennek Krisztusban adott kinyilatkoztatása által kapott. Hirdetni és megélni ezt az igazságot ebben a változó világi kontextusban. Egyébként a látszólagos ellentét feloldásában segíthet Karl Barthnak azon megállapítása, melyben bizonyos feltételek mellett jogosnak ismeri el a népegyházi formát is, amennyiben ennek kritériuma a Krisztus iránti hűség.
Az Egyház Hivatása – ennek értelmében – a Krisztus iránti hűség kritériuma alatt szolgálni tiszta lelkiismerettel és odaadással abban a nemzeti, etnikai közösségben, ahová a történelmi adottság folytán Isten beállította egyházát. Itt kell megvalósulnia annak, amit reformátori örökségként, újraértelmezve, aktualizálva tovább kell vinnie magával a XXI században is.(Dr. Bölcskei Gusztáv: Theológiai Szemle. 1996/4, 256 o)

A Krisztus iránti hűség kritériuma alatt, a saját identitásához való feltétlen ragaszkodás jegyében nyitni a keresztyénség nagycsaládja felé, nyitni a világ, a társadalom felé, amelynek kérdéseire, problémáira van hiteles és lényeges mondanivalója, válasza.
A Romániai Evangélikus - Lutheránus Egyház valóságosan be van ágyazva a mai idők ellentmondásos világába, a változó társadalomba, éppen ezért nem maradhat elszigetelten, saját elefántcsonttornyába menekülve az események elől. Nem kerülheti el az őt körülvevő társadalom általános válságainak és változásainak megrázkódtatásait. Keresztyén felelősséggel el kell fogadnia, és fel kell vállalnia e mély politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális és morális átalakulásban lévő térség minden realitását és őszinte szándékkal kell osztoznia kortársaink problémáiban, és velük együtt kell keresnie a kiutat és a megoldás lehetőségeit.
Egyházunk fő feladata, küldetése Isten Országának építése itt ebben a világban, az Evangélium és Szentségek és a Szeretetszolgálat által. Döntő kérdésünk azonban mindig az kell legyen, hogy egyházunk miként tudja hitelesen hirdetni, és tiszta lelkiismerettel megélni azt az Igazságot, amit Istennek Krisztusban adott kinyilatkoztatása által kapott. Döntő kérdésünk, hogy miként leszünk só, világosság, kovász abban az emberi közösségben, ahová Isten beállított minket. Döntő kérdésünk, hogy miként tudjuk átadni tartalmi, formai hagyományainkat, szellemi, lelki értékeinket, úgy hogy azok feltétlenné, szükségessé, fontossá, korszerűvé, érthetővé váljanak a mai ember számára?
A válasz röviden az lehet, hogy amikor Egyházról beszélünk, ne mennyiségben próbáljunk gondolkodni – valahogy úgy, hogy Egyház ott van, ahol sokan vannak, ahol anyagi, társadalmi erő van – hanem gondolkodjunk minőségben. Egész erdélyi magyar létünk, egyházi létünk jövője ezen áll vagy bukik – átmenni az eddigi szokásos statisztikai, mennyiségi gondolkodásból a minőségibe, mert csak a minőségi létnek van és lehet jövője. A minőségnek kell jellemeznie ezután hitbeli, lelki, szellemi életünket, teológiai gondolkodásunkat, a gyülekezetépítést, a missziót, a hitoktatást, a szeretet-szolgálatot, egyházi életünk valamennyi szegmensét. Ennek a minőségi kritériumnak kell azután alárendelni a struktúrákat és az egész adminisztrációt. A strukturális, adminisztratív, gazdasági építés, ne feledjük, önmagában nem lehet cél, hanem szükséges és nélkülözhetetlen eszköze a lelki, spirituális építkezésnek.
A mikéntre a másik válasz a hitelesség. Munkánkat figyeli, és számon kéri a világ, sőt egy napon Isten is elkéri lelkünket. Az Egyház szolgálatának úgy kell történnie, abban a tudatban és felismerésben, hogy mindig Isten színe előtt szolgál, és Őt szolgálja.

ADORJÁNI DEZSŐ ZOLTÁN
PÜSPÖK

Kolozsvár, 2007. esztendő